"...Dobó és Figedy egymás mellett harcolt. Még éltek! Ezen talán ők csodálkoztak a legjobban, miközben fáradhatatlanul végezték gépies mozdulataikat. Védték a nekik szánt csapásokat, ugyanakkor mindkét kezükkel halált osztogattak. Mellettük pedig sorban dőltek ki, halálos sebeket kapva, katonáik. Senki nem panaszkodott! A sebesültek letargikus nyugalommal viselték kínzó fájdalmaikat. Jajszó nélkül tűrtek és véreztek el inkább, mintsem segítséget kérjenek, elvonva ezzel a harctól bajtársaikat. Annyira nagy szükség volt minden kézre, és oly kevesen voltak. Elmosódtak köztük a társadalmi különbségek. Nem volt már itt se úr, se szolga, se paraszt, se nemes. Egyfajta ember létezett: EGRI! Minden élet egyformán fontos volt. Jobbágy nem tartott még ki így soha az ura mellett, mint ezek a szegény, megviselt emberek. Bármelyik életét adta volna a föllebbvalóiért, mert tudta, fordított esetben ők sem haboznának így tenni. Test testnek feszülve állták a meg-megújuló rohamokat. Néha nyertek néhány méternyi tért, néha őket késztették hátrálásra, és ilyenkor bizony foghíjassá váltak a sorok, de mindig volt újabb vállalkozó, újabb önzetlen áldozat, aki az elesettek helyére ugrott.
Dobó elkeseredetten vette tudomásul hatalmas veszteségeit. Egymás után jöttek az utánpótlás csapatok, de nem leváltani a küzdőket, hanem pótolni a kiesőket.
–Így nem tarthatjuk magunkat soká – fogalmazódott meg a gondolat a kapitány fejében. –Megoldást kell találni, de sürgősen, míg van, ki megvalósíthatja – nézett végig az egyre fogyatkozó sorokon. Nem engedhette meg, hogy elvesszen ez a létfontosságú védmű, de lassan tartani is lehetetlenség volt.
Eközben, míg kapitányuk élethalál harcát vívta, az apródok ezer veszedelem között hozták-vitték a híreket, utasításokat, parancsokat a harcok színhelyeire. Minden, ami a várban történt utat talált a kapitány füléhez ezeken a fürge gyerekembereken keresztül. Sorban érkeztek a veszteséglisták, utánpótlás kérelmek, végletekig fokozva gondjait és a megoldásra váró problémákat.
–Kapitány uram! A palotánál egy részen leomlott a fal. Budai hadnagy izeni, tizennégy embere odalett. Erősítést kér!
–Hány ember maradt az állóseregnél?
–Harmincöt. De a fele könnyebb sebesült.
–Húszan menjenek a palotához!
Ágyúk szakadatlan bömbölése, robbanások, puskaropogás tette elviselhetetlenné a harci zajt.
–A töltésen két mozsarat eltaláltak. A legénységük elpusztult. A külső várnak nem tudnak tüzérségi támogatást adni.
–Mond meg nékik, kössék fel a gatyájukat, egyedül kell boldogulniuk!
–Parancsára kapitány uram!
BUMM!! BUMM!! Dörgés, csattogás, nyöszörgés, halálsóhajok, dobogó lábak, lankadatlan kezek. Csendben csak a holtak egyre növekvő halmai.
–Az Ókapunál minden bomba elfogyott, de még tartják magukat.
–A Bolyki-bástyán, hogy állnak?
–Ott most indul az ostrom.
–És a palotánál?
–Budai hadnagy meghalt. Borbély János vette át a parancsnokságot.
–Utánpótlás?
–Már csak sebesültek.
–János! – kiáltott Dobó Figedynek, aki mellette állt ugyan, de a nagy hangzavarban csak így értették meg egymást. –Dűlőre kell vinnünk ezt a dolgot itten! Ez a vár kritikus pontja. Ha ez elvész, minden elvész. Föl kell gyújtanunk a leomlott bástyarészt, ha nem akarjuk, hogy mindenki itt pusztuljék. A tűzön át nem jutnak bé, oszt nékünk meg lesz némi időnk, hogy felállítsunk ide pár mozsarat.
–Parancsára! – kiabált vissza a főhadnagy. –Elhozatom a megmaradt pokoltüzes csuprokat. Remélem sikerül – tette még hozzá félig magában.
De Dobó így is meghallotta.
–Sikerülnie kell! Különben ebben a várban nem marad élő ember, aki elmesélhetné, mi történt vélünk.
A szétfolyó, lángoló alkohol aztán megtette hatását. Hamarosan lángtenger választotta szét a két sereget. A kívül rekedtek meg sem próbáltak áttörni a lángokon, akik meg bent maradtak, azokkal végzett a feldühödött védősereg. Néhány perces elkeseredett dulakodás után nem maradt élő török a bástyán.
Fél órán belül négy mozsárágyú gubbasztott a réssel szemközt, kartácsra töltve, melyekből elég volt egyet elsütni, hogy visszarúgjon egy egész támadó hullámot. Két oldalt pedig szakadatlanul ömlött a víz, meg ne gyulladjanak ott is a faácsolatok.
A pogányság még nem hagyta abba az ostromot, ám lényegesen megcsappant a harci kedvük. Ahhoz meg a tűz kialvása után sem volt kedvük, hogy a résen át a négy halált osztó mozsár torkába rohanjanak."
Vissza... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
