"Estebéd után Sebred uram megkért, mondanám el, mi történt azután, hogy akkornap tőlük itt a várban elváltam.
Elmeséltem hát rendre mindent, a Fulkóval vívott párviadaltól a Sajó menti csatáig, meg azt is, miképpen menekedénk meg királyunkkal a hitetlenek kezéből, meg Frigyes herceg dolgát, de, mikor idáig jutottam, a szavaimra áhítattal figyelő Noémiből felháborodott kiáltás tört ki.
–Elfogták a menekülőket és a királyt? Akik a pogány hatalom ellen, koncként odavetve, érettük is harcoltak? Hát hol itt az igazság?
–Igazság? Tanuld meg gyermekem, hogy az igazság drágán mért portéka, amiből nagyúri körökben igen ritkán mérnek. No, de hallga csak tovább! – szólt rá szelíden az atyja.
Én pedig folytattam elbeszélésemet, hogy hogyan jutottam végül újra ide vissza, Göd földvárába, hogy nékik segítsek. No meg a királyi adománylevélről sem feledkeztem el, hagy lássa Sebred uram, hogy mán nem holmi nincstelen udvari lovaggal vagyon dolga.
–…de bármerre jártam, bármit is csináltam, nem múlott el nap, hogy kigyelmedékre ne gondoltam volna – fejeztem be e szavakkal az elbeszélésemet, aztán Noémi felé fordulva, érdeklődve kérdeztem. –És te kisasszonyom, gondoltál-é vélem?
–No biza, a kisasszonykának elég vót, ha valaki tekigyelmed nevét említette előtte, máris a köténye sarka után kapdosott – szólott helyette Uros a vén jobbágy.
–Ej no, menjen má... Miket nem mond Uros bátya? – vált égőpirossá a leány orcája.
–Így vót avagy nem így vót? – kérte erre szavai megerősítését az öreg.
–De így ám! – helyeselt az ispán, aztán, megszánván pironkodó leányát, nevetve magáhozvonta. –No, gyere ide kis árvám, de meglásd, ne nagyon nyomogasd a pofácskádat az ingem ujjához, mert még valamimód kiégeted!
–No ha így vót, akkor tán jól tettem, hogy visszajöttem! S még ha százezer pogány kutya ugatna is e falak körül, akkor se lehetne nékem máshol jobb helyem – mondottam örvendezve.
–Én csak azt nem értem, hogy mily bűnökért súlyt minket eme kegyetlen népség keze által az Úr? – próbálta a beszélgetést más irányba terelni Noémi.
–Feledéd tán, hogy még nem is oly rég templomokat és beszentelt temetőket gyalázának meg hitetlenségben tévelygő eleink? – kérdezett vissza Mihály barát.
–De az ártatlan kisdedeket mi bűn terhelé?
–Olyan az asszonyember feje, akár a csizma szára: bévül üres! – évődött leányával az ispán. –És ami Vácon történt? Nincs félszáz esztendeje, hogy Imre király a székesegyházban Boleszláv püspökre támadt.
–Mert az felségáruló vala!
–Az vót avagy nem, ezt megítélni egyházi embernél az Úrnak vagyon dolga, amibe Ő nem tűr beavatkozást, mint ahogy szent helyeinek meggyalázását sem tűrheti. A királyok bűne pedig egész népükre visszaszáll! Ezért szenvedünk hát most mink, mert eltűrénk, hogy a tudatlanságban tévelygők a szent sakramentumok ellen rugódozzanak. Isten akaratja, Isten büntetése!
–Ámen – bólintott rá Mihály barát.
–És hogyan tudták a csupasz mellű pogányok legyőzni páncélos lovagjainkat, holott ez a sereg eleddig minden más erőnek dicsőséggel ellenállt? – kérdezett közbe Erdő, ki az ágyam szélén ülve, amúgy gyermek módjára, minden izgalmas történet iránt nyitott füllel hallgatta a beszédet.
De szüléje mindjárt rá is dörrent.
–Csiba te! Hogy jössz ahhoz, hogy oly dolgokról faggatod a lovag urat, amit ő maga se tudhat?
–Csak éppen... hogy mit gondol? – húzta be nyakát rémülten a gyerek.
–Mert alávaló gyülevész népség ez, mely híján vagyon mindenféle erénynek! – feleltem a kérdésre, csak úgy a magam értelme szerint. – Az igaz lovag tervezgetés és cselvetés nélkül, szemtől szembe vív meg az ellenséggel, hogy aztán nyílt küzdelemben jöjjék el az ellenfél halála, avagy az övé. Ez méltó a nemes lovaghoz, és nem távolról nyilazni, tőrt vetni. Mert meglásd, ha az ember közel kapta a tatárt és fejtül jól odalegyintett, hullottak ám ők is, akár a Tiszavirág.
–Akkor hát ugyanám megízlelhették kigyelmed vasát!?
–De az ő vasukat ímhol én is érzem még – mutattam bekötött sebemre –, bárha ama kopját latrok módjára nem messziről vetik belém, akkor meglehet ez is el nem ér.
–Beszélék is, hogy ama viadalnál a Sajó partján azért a kán hadai is jócskán megfogyatkozának, olyik mongol vezér már-már meg is futott, és ha seregünk kicsit jobban sarkára áll, még diadalt is arathatott volna – mondá Sebred uram.
–Bizony máskor vesztes hadnál se vész el annyi ember, mint ami ott a pogányok közül elhullék, s az is igaz, hogy ha seregünk fegyelmezettebben helytáll, talán más véget ér az ütközet.
–S te, lovag uram, avagy most már urunk kegyelméből, ispán, mint ahogy azt jeles cselekedeteiddel bizonnyal ki is érdemelted, hogyan véled, megülnek minálunk a tatárok eme igen nagy áldozattal járó győzelem után, avagy közelesen hazakotródának?
–Úgy hallám, hogy Batu kán minden napnyugati ország leigázására esküvék, így nem hinném, hogy most, király urunk elűzése után, fölhagyna eme tervével, hanem ha minden embere elfogynék – amit adna meg az Úr! –, de egyrészt, vagynak még elegen, másrészt meg foglyaikat is hadra fogják, amivel nemhogy csökkenne, de növekszik az erejük.
–Akkor hát eme várostrom is igen elhúzódhatik!
–Ezért is jövék vissza, hogy kigyelmedéknek segítségére legyek. No, de dicsőséggel hadakozám az má igaz, itt a prémes nyoszolyán – mondám keseregve.
–Ezen ne bánkódj! A tatárok ellenében most mit se tehetünk. Néha, ha valamék közelebb óvatlankodik, rányilaznak a legények, különben csak a falakat vigyáztatom, hogy valamiképpen meg ne lepjenek, de, hogy minap a nádast felégették s maguk sem találnak mán közte búvóhelyet, ez se nehéz feladat. Nem mondom, mikor ama nagy tömegükben ideértek s egyazon lendülettel akarván elfoglalni a várat mindjárt nékünk estek, úgy repkedtek itt nyilaik, mint a nyári záporeső, hogy setét felhőik szinte eltakarták a napot. Vagy fél tucat várbéli esett el akkornap, amott az istállók mellett hantoltuk el őket. De látván, hogy ezt a várat egyhamar meg nem veszik és bennünket se tört meg az ijedelem – mert a tatár nyilak ellen is megvagyon a védelem, ha az emberfia némi összetákolt deszkapalánk mögé búvik –, így jórészük továbbállt, és csak valami félezren maradtak itt minket riogatni. De hát rosszabbak ezek, mint a farkasok, mert ha valamely reád rontó toportyánféreg pofáját kissé megtaposod, rögvest elinal s más zsákmány után néz, de meglásd, ha tatár akaszkodik beléd, le nem vakarod magadról, hanem ha csatabárddal."
Vissza... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
